Single Play című rovatunk, a magyar nyelvterületen “kislemez”-ként ismert, leggyakrabban 45 rpm fordulatsebességű (vagy 7 hüvelykes) vinyl-korongról kapta címét.
A-oldal: The Nashville Teens – Tobacco Road (1964)
John D. Loudermilk 1960-as szerzeményének talán legismertebb verzióját a saját korában elég ismert The Nashville Teens beatzenekar szállította 1964-ben. A dal blues-os, markánsan egyszerre szóló zongora- gitár- és dob sávokkal operáló riffje tulajdonképpen tekinthető egy proto-, de inkább – informatikai kifejezéssel élve – béta-metál/punk elemnek, már ami a megszólalás módját illeti. A szám arról szól, hogy milyen volt felnőni Észak-Karolinában, ez félig-meddig a dalszerző saját élményein alapszik egyébként. Amerikában és Európában is nagy sláger lett, a tengerentúlon azonban a zenekartól ennél többre nem nagyon voltak kíváncsiak.
Érdekesség, hogy hazánkban is felléptek már 1967-ben(!), majd ’68-ban is az egykori Kisstadionban. Megtaláltam az utóbbi koncert Facebook-csoportját is benne azokkal, akik akkor ott voltak, meg pár egyéb emlékkel, kedves dolog. Én meg nemrég meg is osztottam a ’68-as magyar koncertpromót a saját oldalamon, mint azt már páran láthattátok is.
(Kiadó: UK – Decca, USA – London)
B-oldal: Grateful Dead – Dark Star (1968)
A Grateful Dead-del kapcsolatban számomra több mint érdekes az, hogy ez a zenekar itthon gyakorlatilag majdhogynem ismeretlen. Kevés olyan formáció létezik ugyanis – sőt talán egy sem rajta kívül – ami ekkora kulturális örökséget hagyjon maga után. Rajongóik, a ‘deadheadek’ nagyjából 2300 koncertet rögzítettek (egy idő után a zenekar engedélyével). Ezért is van például az, hogy a patinás Internet Archive-oldalon mára külön szekciót kaptak, ahol ingyen letölthető és streamelhető koncertjeik százai közül válogathatunk. Azt gondolom, közel járok a valósághoz akkor, ha azt mondom, hogy a ’60-as évek, de általánosságban az egész könnyűzenei kultúra egyik legfontosabb zenekara ők. A hazai népszerűtlenség/érdektelenség okaiba itt nem mennék bele, annyit azonban talán el lehet mondani, hogy ezzel a lebegős, nem a megszokott módon hangos-rockos jelleggel lehengerlő zenével talán nem igazán tudtak mit kezdeni nálunk, kevésbé láthatták benne a ‘rebellis’ attitűdöt.
Jobban szemügyre véve munkásságukat, valószínűleg egyik legfontosabb vívmányuk volt az, hogy ők voltak talán az első igazán bátor zenekar a jam/improvizációs vonalon, akik kezdték hagyni “folyni” a számokat. ’65-ös san franciscoi alakulásuktól kezdve mindig is fontos szerepet játszott zenéjükben az instrumentalitás, és a hosszú, szépen, türelmesen felépített zenei szférák megalkotása.
Jerry Garcia légies, könnyed gitárjátéka és – bár nem kiemelkedő, de mégis karakteres hangja, Bob Weir, az általam valaha hallott egyik legjobb ritmusgitáros, aki szinte szólózva ad remek, mégis feltűnés nélküli alapokat Garcia alá, Phil Lesh vastagot szóló, kreatív basszusmenetei, Ron “Pigpen” McKernan hipnotikus orgonabetétei, és a két, remekül együtt működő dobos, Bill Kreutzmann és Mickey Hart zenéje olyan addig nem hallott, új zenefolyamot jelentett, amelyre könnyedén fogékonyak lettek a nyugati parti fiatalok. Ez utóbbi amúgy csak az egyik a sok felállás közül, a zenekar 30 éves története alatt több mint tíz ember fordult meg a ‘Deadben, az én kedvencem ez a ’67 szeptemberétől ’68 novemberéig terjedő lineup, ami az egyik legizgalmasabb korszakukat fedi, azaz a tömény pszichedéliát.
Így aztán, a zenekar legendás koncertjein kívül nemhogy az egyes számok köré épült szép mennyiségű szóbeli hagyomány, de egyes esetekben még az egyes szólóknak, és jam-eknek is külön nevük lett, például mint a deadheadek körében csak Beautiful Jam-ként (“Csodálatos Jam”) ismert, ez az 1971. február 18-ai Capitol Theatre-beli new yorki koncert alkalmával került rögzítésre. Ezzel el is érkeztünk az alább hallható számhoz, hiszen az keretként szolgált megannyi jam-hez (többek között a fentihez is), mert bár, itt, a Dark Star valamivel több mint két és fél perc mindössze, a fellépések alkalmával nemegyszer fél-, de akár háromnegyed órásra is elnyújtották.
Csodálatos zene, nyugodt, szelíd melankóliával végigszőtt darab, amely azt hiszem méltó lenne A Zenei Pszichedélia nem létező címére, de arra biztosan, hogy fémjelezze ezt a műfajt. Szövege Robert Hunter nevéhez fűződik, ő amúgy sok más ‘Dead-számban is közreműködött a líra tekintetében. Sok gondot okozott a zenekarnak az, hogy miként lehetne úgy rögzíteni ezt a rengeteg hangulatot és benyomást, amit a koncertek során kialakítottak benne, azonban – hallva ezt, és más, hosszabb verziókat, azt kell mondjam, jól sikerült esszenciáját adni mindennek. Szóljon most a Dark Star.
(Kiadó: Warner)
Türelmeseknek hosszabb, ’72-es koncertverzió itt, a nemrég megjelent DVD-jükről, nagyon megéri belehallgatni (49:40-től indul):
The '60s Calling 
Tegnap óta a budin ülök, há me nem tudok leszaáni se a blogru, se a budiru ! :-[
KedvelésKedvelés